Egyszerű feladatnak tűnt bemenni aznap Bath-ba, azt leszámítva, hogy jegesek-hókásásak voltak az utak, de még a rossz súly elosztású, alacsony padlós, első kerekes, automata váltós, nyárigumis KIA isten büntetésével is jobban vezetek (a rossz oldalon) mint az angolok nagy része... (arra most nem térek ki, hogy ezt a halmozottan hátrányos helyzetű autót a jó isten a személyem elleni külön büntetésképpen mérte rám, mert annyi karakter a világon nincs, hogy ezt ki tudjam fejteni... egy hikomat KIA... könyörgöm)
Mindegy összeszedtük magunkat és a klienst, és felkerekedtünk. Az első főútvonalig nem volt baj, de aztán a kocsik elkezdték felhányni a szélvédőre az úton található összes mocskot, sebaj, lemosom... lemosnám, ha lenne benne víz, és még indulás előtt fel is töltöttem volna, ha jelezné, hogy kifogyóban van, de mindegy. Megállok veszek vizet, beletöltöm, és várom a csodát. Hát a csoda érdeklődés hiányában elmaradt helyette viszont kiderült, hogy szétfagyott a komplett cucc, mert és ezt idézem : "Mi nem hiszünk a fagyállós vízben, mert az pénz kidobás, hisz amint felmelegszik a motor a víz kiolvad, és már lehet is ablakot mosni". Innentől kezdve csak sejtettem, hogy merre haladunk a Bath-i szerpentinen, és az amúgy a környék legnehezebben közlekedhető városában (szűk egyirányú utcák, lehetetlen parkoló helyek, de sebaj, megoldom). Küldetésünk fő célja nem volt egyébként olyan bonyolult: kari-ajit vittünk az ügyfél ügyvédjének, persze rossz címre. Mert ahová mentünk ott csak a meeting termek vannak, az iroda bent van a város központban. Hát átmentünk a jó helyszínre, szabálytalan dupla-sárga vonalas parkolás jó magyar módjára vész villogóval (ha a rendőr meglát, szerintem helyszíni
akasztás rendez)
Az ámokfutás tulajdonképpen ez után kezdődött, mert ha már a város központban vagyunk akkor menjünk parkoljunk le a shopping streeten, és vegyünk még egy nagy halom szemetet ezer fontért karácsonyra, és így is lett. Parkolni csak úgy sikerült, hogy a kocsi segge kilógott a vonalon, mondtam én, hogy ez baj, de az ügyfél azt mondta hogy szerinte nem baj ... mert "nem maradunk sokáig"... hát mihez képest. Három-négy órát voltunk mindössze, pont elég is volt összeszedni a büntető cédulát (50 font) vonalon parkolásért :( De mivel én megmondtam, hogy nem lesz jó, és én még akartam korrigálni, de A. nem engedte, így szomorúan ugyan de beismerte, hogy az ő hibája. Rosszul csak ez után lett a kocsiban, mivel egész addig semmit nem evet, meg vizet sem tudtunk beletukmálni, a vércukra meg lezuhant. Tömtünk bele egy kis Tic-tac.ot (ez ugyan nem a magas kalória tartalmáról híres, de abból kellett megoldani ami nálunk volt, ezen kívül, még rúzst tudtam volna vele etetni, vagy kézkrémet... ) De a következő boltig elég volt neki, ahol tudtunk venni csokit, és kibírta hazáig. A maratoni vásárlásról csak annyit, hogy még jó, hogy a boltok nem ilyenkor akarják eladni az év közben rájuk rohadt összes szutykot, és behozni az elmúlt pár hónap alatt kiesett bevételt, a polcok nincsenek tele rogyásig, és természetesen a kerekesszékkel, és úgy siklunk át a sorok között mint életlen kés a fás karalábén.
Minden boltba bemenni, mindent megnézni, mindent megmutatni, majd mindent visszatenni, minden mozdítható polcot arrébb rakni, teljes káoszt, és tumultus okozni az egyébként is zsúfolt boltokban, szóval nem stresszes egyáltalán, mindez úgy, hogy a csökkent képességű kolléga teljesen beszámíthatatlan, semmit nem ért meg, amit meg megért azt sem csinálja meg rendesen. Szóval rémálom.
Shoppingolás után irány haza a mocskos szélvédővel ekkor már a tök sötétben ...nehezített pálya... aztán szerencsére pár perc után elered az eső, szóval lemosta. Hazaértünk kipakoltunk a kocsiból elkezdjük behordani... illetve csak kezdenénk behordani a cuccokat, mert az ajtó nem nyílik.. hurrááááá! Mínusz 5 fok, maró északi szél, pisilni sem voltam délelőtt 10 óta, és a kulcs rögtön előhozta belőlem az ingert, és akkor nem nyílik az ajtó. (mindez este hétkor tök sötétben) Hát remek. Nem vagyok rá büszke de első körben elmentem a terasz bal felső sarkába és könnyítettem magamon, mert nem tudtam már az ingertől gondolkozni... visszatettük a kocsiba az ügyfelet, mert ott legalább nem fújt a szél, és probléma megoldásba kezdtem (ekkor már - ürített hólyaggal - kicsit könnyebben koncentráltam). 30 perc után a végeredmény, és egyben a konzekvencia:
- soha nem hagy benne a másik ajtóban belülről a kulcsot
- télen mindig legyen nálad kesztyű ... meg kalapács..
Mert végül be kellett törni a lakásba. Szerencsére az ajtó két szárnyú volt, tehát a cél a bejutáson túl az lett, hogy valamilyen módon elérjük az alsó meg a felső reteszt, és akkor ki tudjuk feszíteni az ajtót. De az sem ment egyszerűen, mert az üveg már korábban plexire lett cserélve, amire meg akkorát kellett vernem a kalapáccsal, hogy belefájdult a karom, és még akkor sem engedett. Aztán mire rájöttem, hogy ha a széleinél a szegélylécet megpróbálom módszeresen lekalapálni akkor a plexi könnyebben fog engedni -addigra pont lefagyott a kezem. Közben persze 2-3 percenként vissza kellett mennem a kocsihoz megnézni, hogy A. jól van e, mert a kolléga nem volt hajlandó rá, mert "megsértődött"...
De végül megoldottuk, betörtünk, nem mondanám, hogy profi volt, de elsőnek elment. Ráadásul a plexit is sikerült megóvni, szóval bejöttünk, és vissza is tettük, mintha mi sem történt volna...
