Kivégezték Andywickiyu-t

Van egy képzeletbeli barátunk, illetve volt. Nekem mondjuk nem barátom, de a gyerekeknek igen.

A megpróbáltatások ott kezdődtek, hogy egy meggondolatlan szombat délután elmentem a 3 gyerekkel bevásárolni. A gyermekeim a boltba lépve azonnal növesztenek még fejenként 6 kart, biztosítván, hogy minden pillanatban valamihez hozzá tudjanak érni. De még  2 kéz 6 csáp  sem volt elég ahhoz, hogy Sophie képzeletbeli barátját Andywickiyu-t ne felejtsük ott a boltban. (Pedig a lelkükre kötöttem, hogy nem hozhatnak semmit.)
Szerencsére egy sarokra lakunk Lidltől, és megbeszéltük, hogy Andywickiyu ügyes, és hazatalál. Haza is jött szegény,  és mivel elfáradt a nagy úton így betették egy baseball sapkába aludni.... A heverőre ....
Amiről aztán elfelejtkeztek és több esetben is ráugrottak. "Anyaaaaaa, gyere gyorsan Andywickiyu meghalt, azt hiszem kilapítottuk, vagy Sophie leszúrta Madam Gaselle szavaival"

Azóta a családi portré fölött lóg a falon, hogy méltóképpen emlékezhessünk rá. 

Oktatás - ahol többet tanultam , mint a tananyag

A héten fejtágításon vagyok.   

Elsősegély.
Ez már 3 napos.
Bizonyítványt is ad.
Posh na nem kell ezt tovább ragozni.
9-e vagyunk, ebből 5-en  nők. Az ötből nekem nincs lovam, sőt lovagolni sem tudok. Kezdődik a bemutatkozás az első nap elején. A feladat, hogy mindenki mondja el, a nevét, melyik cégtől jött és pár szóban mondjunk valamit magáról.
1-es a Mit-tudom-én-milyen asszisztens, és szeret lovagolni.
2-es ugyanattól és van 6 lova. És ő nemcsak lovagolni szeret, hanem oktat is. Aztán jött 4 tok normál pasi. Akik atomfizikusok meg tervezők, az egyik fut a másik úszik a harmadik biciklizik, mint hobby. Aztán jöttem én, akinek nincs lova, és nem biciklizik 100 mérföldet minden hétvégén. Majd jött 
8-as, aki a kolleganőm és neki 7 lova van.
Majd snobby 9-és aki Ralf Lauren kardigánban jelent meg. És ő másfél méteres ívben lengetett csuklóval sem érti, hogy a többiek, hogy bírnak el 6-7 lóval, mikor neki csak egy telivérje van de azzal is rengeteg a gond.
És ezzel a szünetekben is megvolt a beszéd téma. Kolléganőm annyira meg akart felelni a társaságnak, hogy a mai napra (2.) már egy British Bike Association logózott táskájával jött, amit úgy teletömött, mintha maja Neil Amstrong fingotta volna feszesre. Persze a lovasok elhanyagolhatatlan társa a vadászkutya is beszédtéma, és előkerültek fotók lovakról, kiskutyákról. Ja meg persze jöttek a biciklizős, lovas vadászós, meg az ennyit lőttem, és utána ezt főztem. Ültem és azon gondolkoztam, hogy ettől a fellengzős, nagyzolós, kivagyi társaságtól a Jóságos Tündér Keresztanya is behányt volna a sarokba. Aztán ma, mikor végeztünk akkor az egyik csaj (aki csak lovagol de lova nincs) előre szaladt a és a bejáratnál várt minket átöltözve, lószaros csizmában, lovaglónadágban. És közölte a kolleganőmmel, hogy ő most kapta az üzenetet, hogy megérkezett a hőn áhított 3 éves kanca, és már alig várja, hogy megüljék. Néztem rá, és átfutott az agyam, hogy megkérdezem, hogy melyik bokám fossam le izgalmamban, de ehelyett odalöktem neki, hogy Have fun, és beültem a saját magam által frissen összerongyolt autómba...

Paplanszállító

Gondoltam összefoglalom az elmúlt pár hetet, ha már végre van Internetünk. A költözésnél hagytam abba, pontosabban a költözéshez való készülődésnél.

A dobozolás-festés-takarítás nap után másnap reggel Swindonban kezdtem, és felvettem a legnagyobb még B-s jogsival vezethető emelőhátfalas paplanszállítót, mondván, hogy inkább legyen félig, minthogy kétszer kelljen fordulni. A meglepő az volt, hogy még csak a bútoroknak a fele volt bent, már akkor tisztán látszott, hogy itt nem, hogy hely nem fog maradni, hanem a cuccokat el kellett kezdeni egymás nyakába pakolni. ... Végül cipőkanállal ugyan de berámoltunk minden. Két napig folyt a kipakolás. A költözés sérültjei: lepattant az éjjeliszekrény sarka, valamint az egyik kézzel festett tányérról a zománc, valamint sokkot kaptak az orchidea virágai az otromba kocsibelsőtől, és lepotyogtak a virágok.

A beköltözés egy kis sikertörténet, napokig vártam, hogy minek kapcsán fog beütni a ménkű, de egyelőre nincs semmi, (ami nem fért fel a lépcsőfordulón, az kis segítséggel, befért az emeleti ablakon, pl.: ágy)

Kétszer kettő néha öt...

Hát nálunk pedig a kettő meg egy nem jön ki sehogyan sem háromra. Örök barátom a matematika napi szinten hagy cserben, és a fizikával is vannak problémáim, mert immár bizonyított tény, hogy minél több gyereke van az embernek a gravitáció annál inkább hat a tárgyakra. (Az elveszett dolgainkat beszippantó, néha felbukkanó fekete lyukról már nem is beszélve.)

Adott ez a három, egyébként átlagos gyerek, akiket az anyukájuk fotóshoz vitt tökéletes karácsonyi képek reményében. Indulás előtt ügyesen Emily evett-aludt, hivatalosan cukinak kellett volna lennie, Sophie meg reméltem, hogy csak szimplán most is Rebeccát fogja utánozni, és mivel ő általában jól viselkedik így nem lesz baj. 

Kezdődött azzal, hogy Emily amint betettem a gyerekülésbe elkezdett üvölteni, és a fotózás kb feléig nem hagyta abba, amikoris ájultan aludt el egy kosár műszőrme tetején, hason, gyűrött fejjel, és csorgó nyállal. Pont úgy min Télapó December 7-én mocskosul bekarmolva egy kupac hóban. Aztán Sophie a jó Isten szerelmére sem volt hajlandó a morcos BKV ellenőr tekintetét egy percre sem félre tenni.  Leültettem, amint elfordultam, már állt is fel, kisétált a szettből, aztán mikor életveszélyesen megfenyegettem hogy agyonverem ha nem ül nyugton és mosolyog a kurva karácsonyi képnek akkor azért éreztem, hogy a képmutatás mintapédányává nőtte ki magát a beszélgetés. Majd a fotós (aki egyébként meglepően jól viselte az általunk teremtett káoszt) elővett egy karton dobozból mindenféle karácsonyi dekorációt és a gyerekek köré szórta. Na, Sophienak sem kellett több, irányba vette a kartont, és lecsapott rá egy másfél éves gyerek módján, nem kímélvén a törékeny darabokat. Majd amikor a már bőgéstől öklendező Emilyvel a karomban rendre lett utasítva akkora ívben vágta magát hanyatt, lebontván a díszletet, hogy a hullócsillagok azóta is itt kopogtatnak az ajtóban a tökéletes pályaív leírásért... Ja és persze közben üvöltött, mint egy tüdőn lőtt háborús sérült. Aztán mikor végül Emily elaludt (a műszőrmével bélelt míves banános ládában) megzsaroltam a nagyokat egy-egy nyalókával (amit eddig tőlem még soha életükben nem kaptak, és azóta is megvetem magam érte) de nem volt más megoldás, két óra kőkemény küszködés után már nem hagyhattam magunkat karácsonyi képek nélkül. A fotós hölgy közben kattogtatott, és tűrt, le a kalappal előtte, és majd CD-n küldi a képeket, Azt mondta akkor, hogy nem aggódjak, szerinte sikerült elkapni pár jó momentumot. És akkor majd ha megérkeznek akkor tudtam, hogy fel fogom tenni őket Facebookra, és majd büszkén zsebelem be a "jajj de cuki gyerekeid vannak" meg "milyen szerencsés vagy" bókokat, és akkor majd írok egy levelet Zuckerberg Úrnak, hogy hibázott, és a helyes név a two-face(d)book lenne....

 

CO - KO

Ide mindig csak akkor írok, ha úgy érzem van mit megosztanom a világgal. Mivel nagyjából teljesen átlagos életem van, így erre csak elég ritkán kerül sor. De most megint történt valami. 

Péntek este, kint már sötétedik kilenc óra körül lehet, vagy maximum fél tíz. Eszter feje kótyagos, kicsit kábult, gondolja az egész heti koránkelés, meg a hajtás, le is dől a kanapén. Elszundít. Én halkan nézem tovább a TV-t, a pici a kis kuckójában már órák óta alszik. Majd a semmiből a csendet a fülsértő hangos sípolás töri meg. Elsőre nem is tudom, hogy mi ez. Aztán jobbra pillantok, és a CO mérő. " Na tessék, megint elromlott ez a szar". Erre Eszter: -Én viszont eléggé szédülök, szóval lehet, hogy tényleg van itt valami.  Ablak-ajtó gyorsan kinyit, gyerek megnéz, lélegzik, és reagál... CO mérő megint jelez. 155ppm. Használati utasítás előszed... Magas, nagyon magas. Gyerek ölbe, hokedli az udvarra, Eszter udvarra, tűzoltóság. másfél perc múlva csengetnek. Megjöttek. Eszter kicsit jobban van. A gyerek nézelődik szemre semmi baja. 

Jött két kocsinyi tűzoltó, meg a katasztrófavédelem, meg egy mentő, és egy rohammentő. Ez utóbbit szerencsére nem kell igénybe vennünk. Egy a tűzoltókkal érkező orvos rögtön hozza a kis műszerét. Eszter ujján már csippan is Véroxigén mérő, és várunk. Az értéket pirossal írja ki a gép. Az nem jó. "Ön már biztosan kórházba megy!" és már kapta is a fejre az oxigenmaszkot. Aztán jön Rebecca. Az övé is magas, de szerencsére senki sem kritikus. Nekem kutya bajom. 

Tűzoltók fel s alá, nézik a kazánt, nézik a kéményt, hívják a katasztrófavédőket, közben nekünk ki kell menni a mentőhöz. 

De kell valaki aki a tovább vizsgálódó szakeberekkel itt marad, mert jön a gázművek, és lezárja a gázcsapot. Meg a papírokat is alá kell írni. Még jó hogy van olyan kedves, megértő és odaadó barátom, aki az éjszaka kellős közepén is meg tud jelenni, és rendelkezésre áll a katasztrófavédőknek. 

És már ülünk is a mentőben, Rebecca odavan teljesen, hogy igazi menőautó. Azt hitte annyira jó fej az anyja, hogy befizette egy csúcsszuper mentő-ride-ra. Akkor nézem csak, hogy mennyi villogós autó van itt.. Micsoda felhajtás. 

Bevisznek a kórházba, engem a gyerekkel, még aznap este kiengedtek. Eszter mivel ő rosszabbul volt marad reggelig.

Összefoglalva: 

- Nem értem, hogy emberek, hogy tudnak elaludni CO mérő nélkül

- Hálával tartozunk a szakembereknek akik kijöttek. Mindenki pontosan tudta mi a dolga, nem voltak felesleges kérdések, tények voltak, és cselekvő emberek. Nem volt lenézés, viszont volt megértés minden oldalról. Bármelyik pillanatban ránéztem valakire az meg tudta mondani, hogy mi történik, és mi fog történni. Nem nehezítették a dolgunkat. Hozták a táskát, vigyáztak a cuccainkra, és még a lakást sem koszolták össze, pedig ez nem is volt szempont. Nem szeretnék politikát vinni a történetbe, de pontosan mennyit is keresnek ezek az emberek? Mert, ami elsőre látszott, hogy nekik ez nem a munkájuk, hanem a hivatásuk. Így utóbb is köszönjük mindenkinek. 

Napjainkban....

Angol tudósok bebizonyították...

..., hogy a fogak hangolt adnak amikor nőnek, mégpedig ilyet:

Amikor pedig kint vannak ilyen a hangjuk: