Nem egyszerű nem okolni Simont, hogy itthon van, próbált munkát találni, de nem egyszerű... idegen ország, idegen nyelv, és abból is talán a legnehezebb. Miért is nem tanul meg magyarul? Próbálta, becsületére váljék felvette az egyetemen és esténként tanultunk, meg leckét írtunk, de hogy akarom én elmagyarázni, hogy miért lesz az "AZ"-ból "ABBA", ha illetve, hogy az "AVVAL" legalább annyira értelmes, mint az "AZZAL", amikor nem tudom a közös hasonulás fogalmát sem angolra fordítani.. Egyébként le is vizsgázott, de képtelenek vagyunk összerakni egy épkézláb magyar mondatot. Beszél négy és fél másik nyelvet, miből arra következtettem, hogy van nyelvérzéke... ellentétben az én türelmemmel, mert eleve, hogy magyarázom el, mihez kötöm, mihez hasonlítom a szóvégi ragozást, és ha már ragozás, akkor mi alapján tanulhatóak a személyes névmásokhoz kötődő szóvégi eltérések, a tegeződésről, és magázódásról nem is beszélve? Hogy fordítom le neki, hogy "tessék parancsolni", vagy, hogy "kérem szépen"... megvannak erre a megfelelő szavak, de nem úgy hangzik, még csak nem is udvarias, a szívéjességről már nem is beszélve. Aztán meg mire végre megtanuljuk, hogy az egyes szám második személy személyes névmása a te, és ha ebben a személyben beszélünk akkor az igevégződés, mindig "sz", mint például beszélsz, ülsz, csinálsz, hívsz, veszesz, megysz vagy olvasosz, ja, de persze, mint minden esetben itt is sokkal több a kivétel. Szó se róla, kemény a gege nyaka.
De minden alkalommal, mikor megpróbálok valamit szépen lassan szótagolva elmondani, és felhívni a figyelmet, hogy nem mindegy, hogy azon az "ő"-n egy vessző, vagy kettő van, (cipő, cipó) ismételni hatodjára, tizedjére egyre mélyebb bennem az érzés, hogy a világ legvarázslatosabb nyelvét beszélem. Hálás vagyok és egyben szerencsés is, mert biztosra veszem, hogy soha nem lenne bennem annyi kitartás, hogy megtanuljak magyarul.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése